Akár a holdsugár, áttetszővé váltam
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek,
Egykor még fénylő nap tűzkörében jártam…
Ábrándrontó, sivár, csendsikolyú éjek.
Lényem kísért csupán mások lélektükrén,
Most kristály-hideg jégálarcként élek.
Lidérccé fakul mind, könyv-múltam felütvén
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek.
A bú jégpengéje szívem táján sértett,
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek,
Holt szemű rémek közt, száműzött kísértet,
Kőszobrok arcában tükörképet vélek.
Csöndszínbe burkolva, baljós, álom - végzet,
Fagy-kézzel szorító, bú-szülte ítélet,
Komoran merengő, halovány igézet,
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek….
Két világ határán magányosan állok,
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek
Még merengőn olykor napkeltére várok
S ádáz, álnok álmok elmúltától félek.
Foszló szemfedőmmel ujjaim közt járok,
Süket csend a visszhang, ha szólni merészlek,
Egykor víg lényemmé többé sose válok,
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek.