Dorchadas-krónikák

Dearadhain Dorchadas, a vámpír krónikái.



 (Victoria Frances képeivel)




Ébredés

(Írország, 1462)

S ébredtem, új létemnek hajnalán,
Nem tudván, mostantól mi várhat rám.
Újszülött, levegőért kapkodok,
S rájövök, nincs is szívem, mi dobog!
Döbbenet, tegnap éji emlékek,
Meghaltam, s elveszett minden vétek,
És minden erény, mi bennem élhet,
Nem élek, nem szeretek, nem félek!

"Lelkedre angyalok vigyázzanak!"'
Hallottam, hogy a rögök hullanak.
"Dorchadas, testvér, az úr vár reád!"
De az éj az, mi rám új köpenyt ád.
Feketét, nemest, akár gyilkosom,
A halál éjszín lélekként oson.
Azon az éjen hittem, ez a vég,
Ugyan, mit tehetne értem az ég?!

Fekete angyalként állt előttem,
"Dearadhain, kedves, nem kell félj tőlem!
Nem kérek, csupán egyetlen csókot,
Nem kell a pénzed, sem ezer bókod!
Csak csókolj, élettel, szenvedéllyel,
Mintha ez lenne a végső éjjel!"
S hűs ajkak érintették nyakamat
Vérbe fojtva végső sóhajomat.

Temetés. Halvány emlékkép csupán
Mint álom tűnt el ébredés után.
Állok az éjben, "Dorchadas kripta",
El kéne nyeljen, de sírom nyitva.
Gyermek, kinek új az egész világ,
Halott, kit éhe föld alól kirág.
Szemfedőm ingem alá rejtem el,
Az élet már csak ennyit érdemel.

Hallok. Férgek holtakat rágnak.
Látok. Felém nyúlnak az ágak,
Éjfénybe bújva árnyak kísértnek,
Szagok, kifolyt vértócsák megérnek.
Szívem nem dobban, de éhség gyötör.
Hajt a vágy, noha nem vár több gyönyör.
Az éjjel eltölt, magához vonzva,
Új szeretőként, szenvedélyt hozva.






Vesztett vágyak
(London, 1470)


Valaha régen – nemrég-holt szellem, zárt szemek -
Vadásztam egyre az élőket, forró haraggal.
Prédára lesve, létük figyelve értem meg,
Irigylem őket, mert pörölhetnek a nappal.

Emberként egykor gyűlöltem átkozott fényét.
Szivárvány színe, tulipán dísze, mit sem ért.
Éveknek múltán éltem hiányát, éj-kényét,
De múló szeszély, s nem kívánsz mást majd, csak a vért.

Valaha ember voltál, bús préda, áldozat,
Ki kész volt, hogy életét könnyedén eldobja,
De - kegyes a sors!- a holt tanítványul fogad,
S most te vagy, ki a londoni éj vérét lopja.

Múló éjen elvesztettél minden szenvedést,
Ember léted feladtad végleg, szívedet.
Gyűlölet-szeretet izzása már nem emészt
Állsz most az éjben, értetlen nézve művedet.

Még tart döbbeneted, még lélek-emlékezés tép,
De ez vagy te, szívtelen, lelketlen rémkép…







Kétségek Éje

(Wales, 1489)

Neszek nélkül suhan léptem,
Éjnek kénye jár ma,
Lidérctépte árnyék-képem
Fakó, vérre várva.

Sötét ösvény, melyen lépek,
Elveszettek útja,
Erdőben bolyongó lélek,
Baljós gonosz kútja.

Szellem-szívta fa tövében
Kuporgó bús alak,
Mezítelen teste vérben,
Szólal a torz ajak:

"Isten hozta erre lépted
Vérszopó kísértet!
Sorsom küldött hívást érted,
Hogy hozz nékem véget!

Préda lettem, farkas étke,
Holtnak kéne lennem!
Ébredésem testem vétke,
Ó, mivé tett engem?!

Holdtöltének elmúltával
Végre hazatérve,
Vérben-tépve, halálával,
Egész házam népe!

Isten hozott erre téged,
Sötét szörnyetegem!
Ossz ma kegyed, éltesd véred,
Ölj meg, ölj meg engem!!"

Lehunyt szemmel várja holtát
Egy lépést se hátrál,
Eldobva az ősi voltát,
Forró vére táplál.

Rég elporlad szívem helyén
Szánalom virágzik,
Keblemnek sötét rejtekén
Régholt lélek fázik.








Sötét találkozás
Lotharingia, 1599

Hová nem hatol hívatlanul fény,
Gyertya fényében egy árnyék lebben,
Fekete falak ódon rejtekén,
Suhanó selyem köpenyem lebben.
Ó kápolna, éji temetőkert,
Ismeretlen nevek a fejfákon,
Ködbe burkolt éj elrejti őket,
Ma új urat köszöntnek e tájon.

Századok tüze fűti véremet,
Halandók léte ma engem éltet,
Hogy verni bírja halott szívemet,
Más vérén vett szentségtelen élet.
Őrjöngő szomjam tépi lelkemet,
Vadászni hív az ősi szenvedély,
Életre hívja dermedt véremet,
Ellenállhatatlan, sötétlő kéj.

Faárnyak közt hószűz ruha villan,
Vágyam máris eredni nyomába,
Reszketeg illata tovaillan,
Visszatart mégis a másik árnya.
Pillanatnyi öröklétbe fagyunk,
Bolyongó gyilkos, sötét kísértet,
Egyazon éj gyermekei vagyunk,
Árnyrejtette lény, tisztátlan lélek.

Holtvilági erő, mozdulatlan,
Fojtóindaként markoló tudat,
Egymással szemben állunk hangtalan,
Tekintetünk az éjben kutat.
De Hold-táncra kel a boszorka had,
Fénysugárban fürdő keblek, ölek,
És prédája után indul a vad,
Hiába is sikolt a rémület.

Két ködbefont alak, sötét szellem,
Marja a szűz húst, nyeli a vért,
Forrón, lüktetőn, holt élő ellen,
Élettől fosztott, jég-rémületért.
Vértelen testek felett megállva
Egymásra néz a két vadász újra,
Jön majd új éj, Halállal megáldva,
S véget ér egyikünk éji útja...






Éjjeli vendégek
Lotharingia 1599

Kondul az óra, reccsen a padló,
Gyertyafény rebben, tükrökön csillan,
Nyikorgó kínnal jajdul az ajtó,
Holtszín ködgomoly csendben beillan.
Halott orcám még bálványként merev,
Szemhéjam zárva pokol-bélyeggel,
Lassan megtelnek az üres erek
Vérvágyó éhhel, kín-érzetekkel.

De ígéretet sóhajt az éjjel,
Hazug sziréndalt suttogó árnyak,
Selyem ölel át, hűs szenvedéllyel,
Csábít a végzet, éj árnyak járnak.
Rossz jelek kélnek, átkozott jegyek,
Vért síró Holdra sikoltó szellem,
Kiált az éjjel, óvatos legyek,
Vonyító farkas, e baljós jellem.

Éj ezüst fénye vetül a tájra,
Gyűlölet izzik a sötét alatt,
Csőcselék gyűlik, lángol a máglya,
Lincselni készül a gyülevész had.
Érzékeimnek engedek utat,
A másik vámpír jut szemem elé
Teljes elmém most egy dolgot kutat,
Ködbe burkolva, sötét cél felé.

Éj sötét ura, fekete herceg!
Létemnek tükre, rég halott vadász!
Örökbe fagyott siető percek
Való ma Vétket lábunkhoz aláz.
Jő a megvadult, őrjöngő tömeg,
Vért venni onnan, hol nem ver a szív,
Kaszájuk villog, ég szalma köteg,
Zsoltárt kántálva gyilkolni hív.

Egyforma mosoly villan két arcon,
Két szemben lobban egyazon tűz,
Ezen az éjjen osztozunk harcon,
Prédán, és véren, kit szíve nem űz.
Lebbenő köpeny, suhanó árnyak,
Zuhanó testek, elragadt lelkek,
Harapás nyoma, sikoltó szájak,
Rettegő, gyilkos, jajgó félelmek.

Ölni érkeztek, prédává lettek,
Véres kettősünk le-lecsap újra,
Fáklyák fényében reszketeg tettek,
Nem marad más, csak a Halál útja.
Szerteszaladnak, menekvést lesve,
Kiutat törve, de esélyük holt,
Éhem múltán is ölök még egyre,
Rikolt a farkas, és vérzik a Hold.



Duett

(Párizs, 1644)

Ok hozott ide, sötét csapáson,
Halhatatlanok léptének nyoma.
Erő, hatalom, ez sötét álmom,
S hogy nem fog rajtam az idő foga!
Légy hát a tanúm, fennen ragyogó,
Holttekintetű fényes holdkaréj!
Nincs bennem kétely, hitem átfogó,
Nem kérdez az, kit elbűvöl az éj!

Lelkem sötétlő bús ingoványa
Végleg temetett rég elmúlt percek!
Örök álmaim kísértő árnya,
Szívem bitorló fekete herceg!
Borzongó kéjjel kívánom végem,
Sötét angyalom, karjaid vágyom,
Fagy leheleted nyakamon érzem,
Hagy legyek tiéd, holt avar ágyon!

Lelkemben érzem közelségedet.
Lélegzetemet elfojtva várom,
Nézz, kívánj, szeress, én reménykedek,
Érints, óh, uram, csak ezt kívánom!
Izzó vággyal csak rólad szól szavam,
Tűztekinteted szerelmem oka!
Elébed tárom szűzfehér nyakam,
Ölelj magadhoz egy forró csókra!

Léptek tépik szét az éj hűs árnyát,
Önhitt álom, mi őt ide hozta,
Eloszlatni száz múlt év magányát,
Kísértetlétem ma feloldozva.
Önteltségének vajh' mi az ára?
Nem rémíti meg őt démon voltam,
S rá merész lépni a holtak útjára,
Az éj hercegét látva a holtban.

Ki ostobán csak a felszínt nézi,
Csak a hazug fényt, csillogást látja,
Átható halál-szagát nem érzi,
S holtan rothadó szépség a vágya,
Sóvárog hűs, holt ajkak csókjára,
Végét kívánva kacéran kacsint,
Kéjjel suttogja vágyát a halálra,
És hóhérjának nászcsokorral int.

Akár egy szellem, állok mögötte,
Csontszín ujjaim érintik nyakát,
Suttogó szavam lebeg fölötte,
Jéglehelletem simítja ajkát.
A halált hívta büszkén násztáncra,
Érdemtelenül démont igézve,
Pokoltűzből lett lelkének lánca,
Állok fölötte, holttestét nézve.




Éjféli vámpírtánc

(Itália 1750)

A halott föld párát lehel felém,
Rothadt húst fedő, sötét takaró.
Árnyékot a szellemhold nyújt elém,
Árnykarmok tánca a köd, kavargó.

Sóhaj nem hallik, szívem nem dobban,
Arcom, akár ezüst halotti maszk,
Űz a vágyódás, hajszol a szomjam,
Bűvöl az éjjel, míg meglelem azt.

Azt, ami úgy vonz, azt, mi hív, csábít,
Nesztelen léptem míg visz előre,
Ködből vert csipke-holdfátyol ámít,
Átokterhes éj közeleg felőle.

Vérajakkal lop csókot a Holdra,
S tépi százfelé az éjnek burkát,
Hogy pillanatra vesszen holt volta,
Szellemleplére húz bűbáj ruhát.

Szótlan mosollyal állunk hát szemben,
Átok-ajándék szülő-gyilkosom,
Mozdulok, ahogy oldalra lebben,
Démonlétre kárhozott cinkosom.

Felém, majd vissza, felé, és hátra,
Fekete márvány báltermünk az éj,
Sírra száradt virág hív a táncra,
Glóriát fest fölénk a holdkaréj.

Csak egy pillantás, vágyba font intés,
Ahogy mellettem végleg elhalad,
Véráztatta, hűs selyemérintés,
Derék íve az ujjaim alatt.

Halk női kacaj suhan az égen,
Hatalombíró, éjfényű, kevély,
Véres látomás, mint egykor, régen,
Majd előttem csak a fekete éj.

Elrohadt húscsomó keblem mélyén,
Volt létének álmát is feledte,
Lélektükrömnek sötét békéjén
Nincs oly hullám, mely fodrot vethetne.






Vadászzsákmány
(London 1888)

London - hol szajha-létét minden úr titkolja,
De minden arcot egy kor fest, mind egy, mind olyan, -
A köd áttetsző csipkefátylába burkolja,
Alatta a feketén hullámzó éj-folyam.

London - hol léptek neszét nem hallja már senki,
Bús város, vérbe fúlva is képes nevetni.
London - hol oly könnyű múltat, éltet, feledni,
Hol örökségért mind kész lelkét odavetni.

Minden szoknya ráncában vadra les a Halál,
Régmúlt éjeket idéz az új vadász-kedély.
Csak a vágy az, mi önmagában megváltást talál,
Szajha-szagú éjszaka, rothadó szenvedély.


………..